Uglee archív

Rozséval elmélkedtünk.
Panaszkodott, hogy fáj a háta. Azt mondja: Miért?
Mondtam is neki, hogy az azért, mert dagadt.
Ami egyébként tény.
Aztán elmélkedtünk tovább, hogy olyan a helyzet, mint a pszichológusnál, ő hanyatt fekszik, én meg ülök, és csak ő beszél.
Aztán mondtam neki, hogx ez nem így megy, legalábbis mindenhol, kiderült, hogy sosem járt pszichológusnál.
Na, valahogy csűrte a szót, végül kilyukadtunk a fűnél. Mondtam is neki, hogy én orvosilag is el vagyok tiltva a fűtől. Ezen ő jót mulatott, aztán kérdezte, hogy mi van. Mondtam is neki, hogy mert a pánikrohamok, satöbbi, ellenben hogy milyen egy utólsó makákóbaszó volt a neurológus, meg egyébként is, hogy milyen hely az, ahol még egy szék sincs, ahova leülhetne a páciens. Mire ő mondta is, hogy persze, az elmebetegek ne dobálózzanak a nagy és veszélyes székkel. Mondtam is neki, hogy az idegosztályra csúzos és hekszenslusszos emberek járnak, az elmebetegek egy másik intézményhez tartoznak. Valamint azt is mondtam epésen, hogy neki inkább gasztroenterológushoz kéne mennie. Aztán elkezdtünk tűnődni, hogy ott mi is folyhat. Stand-up komédia jelleggel a következőt vázoltam:

Dagadt fickó bemegy a gasztroenterológushoz, hogy csókolom, dagadt vagyok, le akarok fogyni. Orvos:
- Ó, természetesen. Foglaljon  csak helyet. Kér egy süteményt?
- Ó, persze.
Beteg nyúl érte, az orvos meg iszonyatosan pofán bassza.
- NEM!
Beteg néz, hogy most mi van... Orvos:
- Ehehe, csak vicceltem, egye meg nyugodtan.
Beteg nyúl érte, az orvos meg (mily meglepő) megint lekever egy büdös nagy pofont.
- FÚJ!!!
És ez így folyik hónapokon át. Aztán sok kínkeserves hét után:
- Na szóval itt ez a süti. Kéri?
- Nem!
- Ó, na végre-valahára elért a gyógyulás kettes stádiumába. Remek, remek. Jutalomból megeheti a sütit.
- Ó, köszönöm.
*STATTTTY*
- NEM SZABAD!!!

Persze könnyű mások kárán gúnyolódni, meg van az ellenkező eset is, amikor valaki nem akar enni, szóval komoly dolgok ezek. Meg van az, aki akar enni, csak nincs mit. Az is egy helyzet.

Ha egy pár tíz évvel ezelőtt születtem volna, most börtönben rohadnék közveszélyes munkakerülésért.
De az összes "szabadúszó" is.

Tehát tegnap átjött Olivér, és pattogott, mint mindig, meg szenvedett, hogy neki indulnia kell, de egy gitárt nagyon nehéz elengedni, én tudom.

Átjött viszont Lángosz is, és hozta a teljességgel új nőjét, aki eleinte csak mosolygott, és nem szólt semmit. Aztán szép lassan kiderült, hogy amkor szól valamit, akkor elharapja a mondat végét. Vagy az elejét. Vagy az egészet. Lényeg az, hogy csak szótagokat mondott, ráadásul be is rúgott szép lassan, szóval egyre inkább használhatatlan volt, néha felnevetett, szóval szó ami szó, kiderült, hogy a csaj bolond.
De az volt a legtréfásabb, amikor Zomba hazajött, és Rozsé ágyában találta a csajt, és azonnal lepakolt egy fotelt, felrángatta a nőt, és beletuszkolta. Én meg persze oltogattam, meg Lángosz is, és kameráztam az egészet. Alkalomadtán fel is veszem, de azért ott még nem tartunk, hogy vlogot írjak, nem vagyok én rendező-szakos hallgató ám.

Amúgy meg az embereknek elég furcsa fogalmaik vannak a fogalmakról.
Vegyük például ezt:

 http://www.cvonline.hu/new_tp/tp_detail.php/43114.html

Aki nem tudná megnyitni, valamint az utókor számára itt a lényeg:

Feladat:

• A cég által importált kamerák, DVR-k, riasztók és beléptető-rendszerek értékesítése a hazai és külföldi piacokon.
• Kapcsolattartás a beszállítókkal és vevőkkel
• Konkurencia figyelés
• Értékesítési hálozat folyamatos bővítése

Kinek mi jut eszébe erről a 4 sorról? Nekem az, hogy ügynök+ipari kém. Nekik az, hogy, idézem: "villamosmérnök".

Aha, mi? 

Igen, igen.

Voltam ma egy irodalmi asztaltársaság kerekasztalán, vagy mi, de a legszebb az volt, hogy korábban mentünk pár perccel (fél órával), hogy nehogy elkéssünk, és a kabátot a kocsiban hagytuk, hogy ne legyünk ormótlanok. Két író-költő már ott is volt. Úgy fél óra elteltével már erőteljesen fáztam, amikoris jött egy újabb úr, és közölte, hogy ez nem lesz, mert valaki bizony elfelejtette beírni magát a könyvtár naplójába, ahol lett volna, úgyhogy ennyi. Aztán végül az egyik író lakásán voltunk, ami azért volt dögmeleg, mert a kazánház felett van.

Az odamenetelem célja az volt, hogy előadjam, hogy mennyit, miért és hova, ha CD-t akarnak csinálni, márminthogy hangoskönyvet, de a lényeg mégiscsak az a töketlenség volt, ahog gyűltünk az utcán tanácstalanul, hogy most mi lesz, és ki a felelős azért, hogy meg fogunk fagyni.

Végül közölték, hogy az az egymillió forint kicsit sok lesz, nem lehetne-e valamit úgy 10 000 ft környékén, én pedig vázoltam.

Ebbe bele is fáradtam azonnal.

Ittamesevége.

Na, ma elkezdődött a tanfolyás izgalmas része. A Rádió 8-as stúdiójában randalíroztunk, eleinte csak magyarázták a pultot, majd pedig a tanár felkiáltott: "Akkor most mikrofonozzuk be a zongorát. Mindenki fogjon amit kar, aztán rajta." Nekem persze nem kellett több, fogtam két puskamikrofont, és a már tanult módon a fedél által terelt hang útjába tettem őket, vízszintesen, függőleges elrendezésben. Szerintem jól szólt. Mindenki mindenféle mikrofonokat tett mindenhova, aztán végül 3 elrendezés maradt, széttekertük apultot, aztán versenyeztettük. Én végül áthelyeztem a mikrofonjaimat a húrok fölé, hogy kemény, száraz, popos zongorahangot kapjak, vagy jazzeset, ha úgy tetszik, szerintem faszán szólt. A vicc az egészben, hogy a tanár elrendezése tetszett a legkevésbé nekem is, meg az emberek többségének is, aztán persze lehet, hogy ha más hangszerek is vannak, akkor már az az igazi. Az a szép ebben a szakmában, hogy minden ízlés dolga.

Amúgy meg tragédiák sora történt velem. Átjött Olivér (nincs beceneve neki sajnos), hogy most azonnal diavetítést kell írni DVD-re, úgyhogy nekiálltam szoftvert letölteni, sikerült is azonnali jelleggel vírust kapnom, szerencsére még időben útjába álltam és kitessékeltem (a vírust).
Később beállított Méter egy 320 gigás vincsivel, hogy én azt formatáljam én. Meg is tettem volna, csak a szoftver először nem volt hajlandó, majdan pedig amikor mégis, akkor hirtelen kiderült, hogy sikerült a 200 giga hangmintát tartalmazó vincsimet szépen legyalulnia (nem én basztam el kivételesen), majd pedig mind ő, mind a Windows lemezkezelője azt közölte velem, hogy márpedig Méter vincsije és az enyém egy és ugyanazon merevlemez két partíciója, valószínűleg így fordulhatott elő, hogy megpusztította mindkettőt. Faszkivan magyarán. Persze próbáltam megmenteni, de amikor 1 óra gondolkodás után a mentőszoftver közölte velem, hogy megvan ez, az, meg amaz, valamint 1600 darab alkönyvtár kicsiny felismerhetetlen file-okkal, akkor kiakadtam. De azért elkezdtem kimenteni az adatokat Méter új vincsijére. Aztán kiderült hogy nem, mert ott meg félrekattintottam, és magára a vincsire mentettem, amit közölt, hogy ne tegyem, mondjuk nem tudom, eleve miért engedi meg, mert ugyebár akkor azonnal felülírom a mentendő file-okat, tehát leállítottam, de akkor teljesen leállt, és sajnos végig kellett volna várni azt az 1 órát még egyszer, ígyhát azt mondtam, baszok rá. Nagyon nagy része megvan nekem DVD-n, kimentve, mert már egyszer okultam, csak így is 2 nap garantált szórakozás lesz, mire 200 gigát DVD-ről visszamásolok. Nem gyors.
Ezen annyira elbúsultam, hogy fel kellett bontanom az elsősegély-dobozomat.

Szóval ez van, ma is elküldtem egy csomó helyre az önéletrazomat, valaki azért majd válaszolhatna is szerintem.

 Aztán ennyi.

Na, ez egy érdekes nap volt, 1-re mentem a Kőbánya Kispestre, Rozsé apjának számítógépeket basztatni, ahogy azt megesküdtem rég, hogy sohatöbbet. Rozsé már tegnap mondta, hogy mondták, hogy el ne felejtsem.
Pontban 1-re megérkeztem a KöKire, igaz, már nem emlékeztem a találkozási helyszínre, de arra emlékeztem, hogy valahogy oda, ahol majd nem kell lejönni az útról, így gondoltam, az majd jól a gyorsforgalmi lesz (nem).

Erre fel, úgy negyed 2 körül kezdtem már izgatott lenni, hogy mi a perkelt lófasz van már ezzel, szóval nagynehezen szert tettem 50 forint aprópénzre (a KöKin nemigen szeretnek pénzt váltani csak úgy), és kerestem egy nyilvános telefont. Felhívtam Rozsé apját a mobilján, hogy mi van, de kétszerre sem vette fel. 5 perccel később próbálom újra, felveszi. Mondom neki, hogy ott vagyok Kőbánya Kispesten, erre ő: "Jaaaaaaa, ott? Nem emlékeztem, hogy megbeszéltünk időpontot": Mondtam is volna, hogy "De, de.", de ekkor megszakadt a vonal (érdekes módon a tékomnál újabban csak a percdíj prímszámszorosát szabad bedobni, különben szakít és visszaad belőle), gondoltam, visszahív. Erre nem. Félkor rászántam magam, és ettem egy kínait, de nem kellett volna, olyan romlott voltam, mint a szar, de nem akartam ujjat húzni a jakuzával, így csak szóvá tettem, hogy romlott. Legalábbis a tészta. A frissen megsült ropogós csirkét azért megettem róla, a hő fertőtlenít :D (de azért ismeritek azt a dolgot, amikor a villával felemelitek a tésztát, és az sok hosszú, nyálkás szálat húz), szóval finom volt, na. Talán mégis rizzsel kellett volna ennem.

Nem kell sok hozzá, Rozé apja nem egy kapkodó idióta, visszamentem a fülkéhez, felhívtam újra. Erre ő: "Szóval Kőbánya Kispesten vagy. Mintha az előbb megszakadt volna."  Mondtam is magamban, "nembazmeg, sokkal inkább rád kúrtam a kagylót, mert szeretek itt rohadni a punkok és cigányok között ám", de mivel már egy évtizede ismerem, inkább megkértem, hogy hívjon vissza, ígyhát visszahívott, és megbeszéltük, hogy a Mimóza vagy miazisten utcában találkozunk, amiről később kiderült, hogy az nem az, hanem csak úgy párszáz méterrel később lesz az a neve, de teljesen mindegy, mert nem találtam meg :D

Szóval Rozsénak volt honnan örökölnie a találkozókra való roppant pontos megérkezését, amúgy pedig a nap többi része egészen ismerős hangulatban telt, a legtöbbet a "lines" nevű golyós játékkal küzdöttem, hogy működjön, mert Runtime Error: 200 volt a baja, ami Gyok elmondása szerint nullával való osztás, ami azért jó, mert semmit sem tudok vele kezdeni :D
Erre hát simán átmentem XP-be, jól ráraktam a Win95 emulációt, a 256 színt, és máris ment. Egyszer. Soha többé. Miért, nem tudom. Ez van. Ígyhát a végén kénytelen voltam leszedni egy rendesen működő DOS emulátort (ez is milyen már, hogy a szart is emulálni kell), és megoldottam, hogy még szállítható is legyen, szóval ennyi. A többi számítógépnek is volt mindenféle baja, amit fizikailag meg lehetett csinálni, megcsináltam, aztán jól hazajöttem.

Igazából csak az eljutás volt érdekes, meg talán az, hogy egy nap 5 száítógépet buzeráltam. Holnap pedig iskola, elkezdődött a gyakorlati félév, holnap a 8-as stúdióban kezdünk.

Ez van. 

Téli nagytakarításban vagyok.
Pakolok, takarítok.

Mire végzek, olyan tisztaság lesz, hogy akár enni is lehet az asztalról :) 

Nos tehát.

Megvolt a zűrös hétvége, a Rádiós tesztem remekül sikerült, 18 pont lett a 20-ból, nem mintha számítana természetesen :D

A vasárnapi próba is kimerítő volt, a basszusgitárosnőnk kikerült a Subbára, mint karddal pinán szúrt boszorkány, én szérdoboltam mindenemet, de nem is ez a súlyos, hanem az autókázás.

Ugyebár hogy az egy olyan dolog, hogy az ember nyomkodja, az autó meg ettől függően megy gyorsan vagy lassan. Ezáltal szabályozva azt, hogy milyen gyorsan teljesíti a kört a kisautó, vagy egyáltalán nem.
A nehézség az egészben az, hogy mivel ez egy verseny, az ember mindig gyorsabban akar menni, mint amennyire az kicsúszás nélkül lehetséges, ígyhát kicsúszik. Nos, ekkor az ember fogja magát, feláll a székből, odamegy, leguggol, kiszedi a szekrény/polc/asztal/sündisznó/baromfiállomány alól a kisautót (attól függően, hogy mennyivel ment, mielőtt kipördült), majd visszahelyezi a pályára, és visszaül a székébe. Na, itt kezdődnek a bajok, mivel, főleg eleinte, minden körben kétszer kicsúszik az autó, mindig fel kell állni, le kell guggolni, ilyesmi.
Amikor meg végre kibírtunk 3 egész kört is baleset nélkül, egyből úgy döntöttünk, hogy nem elég bonyolult a pálya, így hát irdatlan szerpentineket és egymás utáni X-sorozatot raktunk be, nehezítésképpen.
A végére már annyira fáradtak voltunk, hogy kiesés esetén inkább vártunk 3 kört, amíg a másik is kicsúszik, hogy legalább csak feleannyit kelljen felállni. Most pedig, bár azt hittem, hogy a tegnapi a legrosszabb, kiderült, hogy ma gyakorlatilag járni nem tudok, olyan izomlázam van.

Ezt súlyosbítottam azzal, hogy tegnap jammelés közben két hatalmasat rákúrtam a térdkalácsomra a dobverővel, így a jobb lábamra félszemű is vagyok.

Sajnos. 

 Ja, és a sok vihart kavart bejegyzésemet visszahelyeztem a forgalomba. Művészi szabadság meg milófasz, vagymi.

Jaj, hát a legjobbat el sem meséltem hiszen!

Don Pepétől rendeltem egy darab Karibi pizzát (mindig teljesen elfelejtem, hogy rühellem az olivabogyót), 40 perc múltán jön nekem egy telefon. Ismeretlen számról persze:

" - Ó igen???
- Öhellóa futár vagyok. Donhmhmm.
- Stét.
- Nyomnám én a nyolcast, csak nem működik a kapucsengő.
- Hát, ez esetben próbálja meg finoman megnyomni az ajtót, hátha.
*klikknyikkk*
- Azaz, köszi."

Úgy 4 perc után, mikor a nyálam a földig lógott már, és közben nagyon baszta az agyamat, hogy miért nincsen kapucsengő, akkor elhatároztam, hoyg lemegyek. Persze a futár sehol, sehol. Megyek le. Kicsit trappolva. Nyitom a bejárati ajtót, sehol senki. Ebben a pillanatban csörög a telefonom:

"- Szia, nem tudnál kijönni? Itt vagyok az első emeleten."
Na, itt kibújt belőlem az intelligencia:
"- Nem BASZOL, hogy elkerültük egymást"
Ezt amúgy lehetetlen.
"- De lehet."
(nem lehet)
Mondtam neki, hogy a bejárati ajtóban állok, jöjjön le. Letette.

Fél perc múlva természetesen jobbról hallom, hogy "klikk", csukódik a kapu, és meglátom a Don Pepés robogót, valamint a futárt, ahogy kilép az ajtón.

Egy házzal odébb :))))))

A csávó simán betört a szomszédba azonnal, amit javasoltam neki.
Aha, mi? :D