Kedves gyerekek, most az F5 billentyűről szeretnék beszélni.
Az F5 billentyű az olyan, hogy azt csinálja, hogy frissít. Frissít, ha az élete múlik is rajta. Frissít, és eltünteti a fél órája fogalmazott zseniális mondataimat. Azért megpróbálom felidézni őket, de a stílusa már rögtön nem lesz olyan jó, mint eredetileg. Képzeljétek hozzá.
....
Ma pedig a büdösparasztságról akarok beszélni.
Az vesse rám az első követ, aki gyenge, és nem tud nehéz követ felemelni, vagy igen, de nem tud rendesen dobni, vagy nem tudom, ennek a mondatnak már elsőre se volt értelme, pedig másodszorra igazán lehetett volna. Olyan rossz, amikor az írói szabadság szabadságra megy... Na mindegy, a lényeg az, hoyg senki se vessen rám semilyen követ. OK?
Aki ismer, az tudja, hogy stílusom parasztbarokk, csak nem tudom olyan jól előadni, mint Csiszár. Ha kell, odamondom, amit kell, megteszem, amit a szívem diktál, de azért mindig vigyázok arra, hogy senki se érezze magát szarul miatta. Na jó, hogy én ne érezzem magam szarul miatta. Általában sikerül. Hanem, én nem erről a fajta parasztságról akarok beszélni.
Én a veleszületett vagy tanult akaratlanilletve önkéntelen parasztságról akarok beszélni.
Van egy kollégám (nevezzük Pepének), akinek mondtam, hogy a mai post róla fog szólni, úgyhogy üdvözöljük hangos "Szevasz, Pepe" felkiáltással. A másik kollégám (szevasz, te kis szöszke) most biztosan nagyon vigyorog, és ebben a pillanatban fel is röhög, de mindjárt az arcára fagy a mosoly, mert ő hajszálpontosan ugyanezt a büdösparasztságot csinálja rendszeresen (most fagy le). Ijedségre semmi ok, széleskörben ismert jelenség ez, amely pedig a következő:
Adott egy ember étele (vagy sok ember étele, nagy tálban), egy másik ember (vagy a tál esetében az egyik a sok közül), és belehajtja a fejét a tálba és beleszimatol. Ez egy magasfokú illetlenség. NEM hajtjuk bele fejünket az ételbe, szaglászás céljából, mert belehullik a hajunk, vagy a korpánk, vágod. Igen gusztustalan iletlenség. Egyetlen esetben nem illetlenség, még pedig akkor, ha az illető tükör kopasz (és ezt valahogy mindenki tudja, vicces). Ez még nem büdösparasztság. Büdösparasztsággá akkor válik, amikor szóvá teszem az illetőnek, hogy "Ne dugd már bele a fejedet a kajámba, baszki!", akkor rámnéz és fel van háborodva, látom a szemén, és azon felháborodásában felvilágosít, mint egy gyengeelméjűt, hogy "De hát csak megszagoltam." Ja, gondoltam, bazmeg, hogy nem a feltétet akarta a fejére húzni, vagy kipróbálni, hogy a leves alatt meddig tudja visszatartani a lélegzetét. Amikor mondom neki, hogy pontosan, akkor azonnal támad, hogy "Teljesen megbolondultál?", vagy valami hasonlót, mindig mást. Ez itt az.
Nem tudom, magyar szokás-e, vagy világméretű járvány a hibáinkat, tévedéseinket, illetlenségeinket nem beismerni. Vagy ha beismerjük, jelentéktelennek nyilvánítani. Igen, odaszartam az előszobaszőnyegre, és? Ha nem tetszik, költözz el! Természetesen.
Drága Pepe eddig a percig nem kért bocsánatot. És nem azért, mert egy büdös paraszt. Attól, hogy valaki büdösparasztságot követ el, még nem válik automatikusan büdös paraszttá. Ez csak egy botlás. Azért, mert valószínűleg még most sem érti, mi bajom volt ott, akkor a konyhában.
Két dolgot hagytam hatásvadászatnak a végére:
1.) A "Na, haragszol még?" nem bocsánatkérés.
2.) Nem véletlen, hogy nem lehet kommentezni a blogomon :)
3.) Bocsánat :)
