Nos, a mai napom akár gyötrelmenek is mondható. Reggel a Praktikerben kezdtem, ahova persze taxival mentem, hogy ne ázzak szarrá. Készültünk, tegnap felhívtuk őket, megnézettük velük a raktárkészletet, és persze hogy volt olyan szék, amit szerettünk volna. 12 darab széket készültem vásárolni, az egyik olcsóbb volt, a másik valamivel drágább, de ilyen 10-20000 ft-os tételek. Odamegyek, az egyik széket megtaláltam, beleültem, egész jó volt, ugráltam, gyötörtem, nem nyaklott túlságosan, szóval talán megérte volna a pénzt. A másik, a drágábbik, amit kinéztünk, az meg nem volt sehol. Hiába nyomkodtam a "miben segíthetek" gombot, nem jött seki, csak úgy negyed órával később, és megmutatta, hogy hol van a másik szék. Kipróbáltam, hát amennyivel drágább volt, annyival szarabb is. Eleve túl magas volt, és hiába volt hátradönthető, ha egyszer nem ér le a lábad, hogy hátradöntsd magad. Ha meg magasra állítod a széket, vége mindennek, lóbálhatod a lábad, mint első általánosban. (Tényleg, akkor miért bírtuk jobban a láblóbázást, mint most?) Nos, mondtam is a nőnek, hogy akkor mennyi van abból, és abból. Közölte, hogy az olcsóbbikból nincs egy darab sem, ellenben a drágábbikból van pár. Mondtam neki őszintén, hogy nekem pedig az olcsóbbik tetszik jobban, mire mutatott egy még olcsóbbat, ami kb ugyanazt tudta, mint az olcsóbbik, csak még olcsóbban. Nem részletezem, milyen harcok árán, de végre tudtára adtam, milyen és mennyi széket szeretnék, mire rámutatott egy nagyobb kocsira, és közölte, hogy szerezzek egy olyat, de még arra sem biztos, hogy ráfér. Mondtam neki, hogy ha nem fér rá, akkor talán nem is kéne próbálkozni, hanem inkább egy békát kéne kölcsönvenni, mire közölte, hogy aztnemlehet, mertaszabályazszabály, én meg mondtam, hogy de hát valahogy csak el kéne vitetni a szállítókkal, meg ilyenek, de nem. Elmentem kocsit szerezni, és közben felhívtam a fuvarcéget, akivel a tegnapi 13 Amon asztalt és 56 Curry lábat hoztam el az ikeából, de ők azt mondták, hogy csak fél kettőre tudnak jönni, ami azért jó, mert nem jó, szóval elkezdtem mégis egyezkedni a helyi erőkkel, akik közben feltűntek a semmiből, mármint hogy házhozszállítás, és hogy még ma, meg időben, meg ilyenek, aztán nem találtam akkora kocsit, csak valamivel kisebbet, de azt sem volt könnyű megszerezni, fasszá áztam közben, és bemegyek, egyeztetek, magyarázok, mire a nő: "Ja, hogy szállítják? Akkor nem kell a kocsi." Nem, bazmeg, az orromon egyensúlyozom haza a 12 széket, vagy esetleg berakom a Suzukim csomagtartójába. Vagy gurítom a villamosig. Igen, azt a 4 köbméter széket szállíttatom. Végre valahára sikerült mindent elintézni, de az a durva az egészben, hogy a vásárlás és az árú megjövetele közötti időintervallumban semmi de semmi bizonyítékom nincs arra, hogy én vásároltam, mivel a számla a szállítóknál van. Ezt kurvára nem értem. Na, megjöttek a fiúk, mondom nekik, hogy akkor be lehet rakni a liftbe, mire fitymálóan, lenézően néznek, és az egyik visszakérdez, hogy "tessék?". Mondom neki, ott a lift, abba kéne berakni. Erre közli velem, hogy "Jaaaa, behordást nem csinálunk. Nem mondták?" Mondom, nem. "Miért nem kérdezte meg?" Hát azért rohadjak már meg, hogy nem kérdezem meg, nem? De hát nem számít az ember arra, hogy ha már hárman ülnek abban a kibaszott furgonban, legalább a liftig elhurcolják azt a szart? Hát nem. Letették a járdára, aztán elhúztak. Nem mintha nehéz lett volna berakni a liftbe a cuccokat, de nekik semmibe sem került volna.
Szóval összeraktam 13 asztalt, meg 2 széket, és csak azért annyit, hogy ne öljék meg egymást az emberek érte.
Most meg itthon vagyok és az a szomorú helyzet, hogy a magyar orvosi köpenyekre nagyobb zsebet kell varrni.
