Meg ugyebár a filózós rész.
Szerintem az írók egy része (hogy ezek most a szar írók vagy a jók, arról nem nyitnék vitát) úgy ír, hogy elkezd írni, és ír, ír, ír, és aztán a kevéssé sikerült mondatokat egyszerűen kitörli. És kész is van. Épp úgy, ahogy a naaagy fotósok. Lőnek vagy húszezer képet, aztán megtartanak max ötöt. Elhatároztam hát, hogy én is így fogok cselekedni. Szövegemnek áradatának nem lesz szeri, de száma sem. És mindezt azért, mert ismételten felbasztam magam azon, hogy reggel úgy indultam el a munkahelyemre, hogy egy nagyon jó témát találtam, amit itt akartam fejtegetni, de mostanra a szikes agyam repedésein leszivárgott egészen a mellékvesémig, és sehogy sem tudom visszaszivattyúzni.
Egészen komolyan kezdek aggódni amiatt, hogy nincs memóriám. Nem vagyok egy hülyegyerek, legalábbis nem a klasszikus étteremben, de olyan feledékeny vagyok, mint a szar. Bár nem tudom, hogy a szar mire emlékszik, de arra tippelek, hogy arra mindenképpen, hogy mi volt ő előtte. Nos, én még véletlenül sem emlékszem, mi voltam előző életemben, de ez a kisebbik gond. A nagyobbik az, hogy tényleg mindent elfelejtek. Arcokat, neveket nem tudok megjegyezni, ezért bemutatkozáskor én is csak a becenevemet mondom, emlékszik is rá mindenki. Jönnek az emberek, és köszönnek, és én most már rutinos vagyok, megkérdezem, hogy "Végülis ki vagy te?" mire közli, hogy amikor a nővérem 13 éves volt, akkor ő eljött az egyik művházas bulira, és ott beszéltünk 2 szót. Rosszabb esetben közli, hogy "6 évig évfolyamtársak voltunk", esetleg valami rokon. De nem is ez az ijesztő (hanem egy medve, és joggal használhatom ezt a poént, mert ezt konkrétan én találtam fel, és Rozsé csinált belőle viccet és terjesztette el az interneten, mint az köztudott, és tanúim is vannak rá, mehehe, de ezt már mondtam), hanem az eltett dolgok nem-megléte. Elteszek valamit, és nincs meg. És sehol sincs meg. Aztán persze meglesz, kivéve amikor nem, és akkor azt úgy hívják, hogy elveszett. Ennél még minősítettebb rábaszás az, ami a múltkor történt velem, hogy az ajándék webkamerám driverét fel kellett rakni, windows-reinstall miatt, és az atyaúristennek sem volt meg a CD-je, és mindenhol megnéztem. Csak egy helyen nem, az alsó fiókban, ahová azért tettem, hogy ne vesszen el. De addigra már megnéztem az összes CD-met, beleértve a Diszpécser Tréning Szimulátor különféle verzióit, a Digitpharma project félkész változatait és a 7 éve letöltött "igénytelen pornó" feliratú CD-imet is, amik szerintem már nem is működnek, mert az idő vasfoga felfeszegette a lakkrétegüket. Meg a nővérem is. Villával. Meg rálépett. Ő már csak ilyen, a House Of Pain kazettámat is tetőjavítás közben találtam meg.
Új bekezdés, töretlenül folytatott tartalom: Szóval én életemben párszor már jártam pszichológusnál, legutoljára pánikbetegség miatt, de már az első pillanatban láttam, hogy a pszichológusnő sültbolond, én meg nem, mondjuk sokkal riasztóbb volt az, hogy a falnál morgó fickó, aki egyébként azzal foglalatoskodott, hogy előre-hátra hajolgatott, dolgavégeztével beszállt az autójába és elhajtott. Szóval hogy próbáltam tőle mindenféle más segítséget kicsikarni, de nem sokra jutottunk, úgyhogy ő sem tudta megfejteni, hogy miért ilyen szar a memóriám (vagy igen, de akkor elfelejtettem...).
Megjegyezném időközben, hogy el kellett mennem a géptől, és amikor visszajöttem, a bejelentkezési jelszavamat nem fogadta el. De még az informatikusunknak sem. De még a rendszergazdai jelszót sem. Ígyhát újra kellett indítanom a gépet, és akkor már működött, csak most elfelejtettem, hol tartottam, és el kell olvasnom az egészet megint :D
Szóval jártam pszichológushoz antiszociális viselkedés miatt is, meg pániktünetek miatt is, de valahogy nem sikerült megfejteni ezt a memória-dolgot. Ami még rosszabb, az ilyen online memória-teszteken mindig igen jó eredményeket érek el. A hosszútávúakon is. Szóval lehet, hogy nem is a memóriámmal van a gond, hanem a koncentrációmmal. Vagyis hogy úgy teszem le a dolgokat, hogy nem is figyelek oda. Elképzelhető. Az viszont már gáz, hogy a heti jelentésembe nem tudok mit írni, mert egyszerűen nem emlékszem, hogy mit csináltam a héten. Pedig napi minimum 8 órát eltöltöttem munkával. Érthetetlen.
Nem tudom, hogy mi a megfelelő szó, a hebehurgyaság, vagy a nemtommi, de egyszerűen el vagyok képedve magamon.
Öröm az ürömben, hogy a rossz dolgokat is elfelejtem. Legalábbis a nagy részét. Néha viszont rám tör egy szar érzés, és akkor kutatnom kell a lelkemben, hogy mi miatt érzem magam szarul, és akkor rájövök, és akkor egy darabig még szarabb, de aztán jobb, deelkeserítő az a 20 perc, amig azon gondolkozom, hogy mitől vagyok szarul.
Szerintem egyébként meg a depresszió az, amikor az embernek soha többé nem jut eszébe, hogy mitől érzi szarul magát.
De nem?
Egyébként amúgy leszarom, hogy ennyire feledékeny vagyok, csak persze ezt nem én szívom meg, hanem általában a környezetem. Ezúton is elnézést kérek. Én próbálkozom.
