Itt ülök kicsiny lakásom ablakában, és a szemközti ház földszintjét nézem. nem azért, mert leskelődök, hanem mert itt van a számítógépem, és pont átlátok a monitorok alatt.
Emberek gyülekeznek egy nagy szobában, de tényleg nagy, már-már teremnek mondanám. Kortalanok, látok ott gyerektől öregig mindenféle korú személyeket, egyéneket és illetőket. És ami nagyon elferdítette a szemtengelyemet, az a svédasztal. Van nekik svédasztaluk. És irigylem őket. Igen, a svédasztal miatt is, még akkor is, ha most van kajám, én is csak úgy odamehetnék és ehetnék, de ez mégis más. Itt kész van a kaja, csak oda kell menni és elvenni. És először azt hittem, hogy csak ez a lényeg, de közben meg kiderült, hogy nem. Hozzá tartozik, hogy közben szakad a hó, ahogy a mai nap folyamán végig, és sosem hittem volna, hogy ez mondom, de szívmelengető látvány az utca. Hó borít mindent, autót, fát, utat, járdát, gyalogost, mindent. Csak a függőleges falakat nem, de azok úgysem számítanak. Ebből a hóáradatból kandikál ki egy ablak, ahol emberek ülnek asztalnál, és svédasztaluk van, de ezt már mondtam. A hótól meghatódott állapotomban tört be a kis közösség az agyamba, és rájöttem, hogy igazából ez fogott meg. Szombat este van, és ezek az emberek összegyűltek, ülnek és egymással beszélgetnek. És van svédasztaluk. Egyrészt mit csinálhatnak ennyien, ilyen széles korcsoportban? irigylem őket. Kivéve, ha valamiféle betegség csoportterápiája. Mert akkor nem. De minden egyéb esetben azon gondolkozom, hogy nekem volt-e valaha ilyenem. Jártam-e én valamilyen csoportba? Hát igen, iskolába, többe is, de azok nagy része kötelező volt, és úgy 100 százalékuk nappal, és nem így délután. Na jó, jártam ilyenkor, ilyen időben angolra is, de ott csak a tanárnő volt meg én meg a botsáskák. Próbára járok, igen. Az max. 5-6 ember tud lenni, és igen hangos, nem az a nyugis tevékenység, ezen kívül kocsmába. Az arany középút a biliárdozás, ahol kocsma is van, meg emberek is, de az mégsem ilyen. (És igen, még egy szó, amit rosszul tudtam. Biliárd. Egy ell.) Sosem voltam benne ilyen - úgynevezett - közösségben, legalábbis nem emlékszem rá. Közben sötét lett, és az emberek egy irányba néznek, szóval gyanítom, valami filmklub vagy magánmozi lehet.Ezek az emberek ezután elköszönnek egymástól, és azt mondják, "Akkor jövő héten. Csá!".
Vajon nekem maradt ki valami az életemből, vagy nekik hiányzik belőle valami, amit ezzel a módszerrel pótolnak?
Van valakinek kedve valamikor asztalok köré ülni? Svédasztallal?
