Hófödte erdős mezőségre gondolok.
Kapucniban, párában, esetleg hóesésben.
Szeretném látni a napot, ahogy megpróbál a vékony felhőtakarón átsütni, de csak fényt ad, meleget nem, nem olvasztja-pusztítja hát a látványt. Látni a messze távolban a semmit, melynek csak a felső élén halovány fenyőfa-csúcsok sejlenek át. Odamenni egy fához, melynek vékony ágain finom, puha hó áll, vékony-vastag falként emelkedve az alapként szolgáló ágakon, gallyakon. Gyönyörködni benne, amíg a szemem meg nem telik az érzéssel, majd játszani, leharapni a havat az ágról, megrázni a fát, és a művi hóesésben tárt karokkal pörögni. Szeretnék hanyatt feküdni a hóban, csukott szemmel, érezni, ahogy az arcom megolvadt hópelyhek borítják, hallgatni ahogy mellettem a néma csendben hallhatóan zuhannak le a pelyhek.
És ott maradni sötétedésig.
