A betegség az egy vicces dolog.
Arról nem beszélek, hogy betegen járok dolgozni. Természetes velejárója ez a 21. századnak, hiszen kb 10-szer annyit keresek egy nap, ha bent vagyok, mintha nem vagyok bent, és jelen anyagi helyzetemben minden fillér jól jön. Sokkal inkább a velejárókon filózgatok. A reggeleket már élénk színekkel lefestettem egy két évvel ezelőtti postomban, azóta is felemlegetik a barátaim, mind a négy. Igazából mindent elmeséltem már, mert évek óta írom ezt a blogot, szóval most ünnepélyesen leszarom, hogy mi volt és mi nem, és leírom a jelent.
Jelen állapotom a "kicsit szarul" és a "közepesen szarul" között helyezkedik el, a közepes felé húzódva kicsit. Ez az az állapot, amikor nem tudom eldönteni. Ha magamon tartom a ködmönömet (fasz tudja, hogy mi a hivatalos neve a cipzáros mackófelsőnek manapság), izzadok, de az egész testem ám, ha pedig leveszem, fázom. Tudom, hogy ez jellemző a tavaszra és az őszre is, de ez most más, itt a hőmérséklet fixen állítható. Hiába. A hajam 1 nap alatt teljes mértékben elzsírosodik, tiszta ruháim pedig napról napra fogynak, ami nem olyan szokatlan, csak betegen a francnak van kedve mosni meg teregetni.
Konkrétan most itt üldögélek a munkahelyemen, Neocitrant iszogatok, írom a blogomat, és tudom, hogy ez a kis szünet alkalmas lenne arra, hogy szétszortírozzam az e-mailjeimet, de nincs lelkierőm ahhoz sem. Ha valami konkrét feladat van, az jó, mert kicsit elvonja a figyelmemet az állapotomról, és most elkezdem mesélni a lényeget, remélhetőleg kicsit kevéssé dokumentarista stílusban.
Szóval ahogy otthon szenvedek, nem csinálok mást, mint egyébként, vagyis a számítógépem előtt ülök, és külső szemlélő számára oly hasonlónak is tűnnék, ám avatottak tudják a különbséget. Egyébként kreatívan alkotok, most pedig baszom el az időt. Mindkettő úgy néz ki, hogy merev tekintettel nézek előre és csak a kezeimet mozgatom, de általában vagy valami zenét kevergetek, vagy rendet rakok a számítógépemen (sőt, néha a szobámban is), de most csak sorozatokat nézek, MSN-en beszélgetek soha a büdös életben nem látott ismerőseimmel, vagy olvasok valamit, vagy csak nézek előre, egyenesen és néha pislogok. Ennél sokkal viccesebb viszont az, amikor a lefekvés kerül napirendre.
A lefekvés az egy olyan, ami későn következik be, függetlenül az állapotomtól. Ha lefekszem 9-kor, mármint este 9-kor, akkor is órákig való forgásba torkollik az alvás helyetti cselekmény, mert a napközben megivott nagy vödör tea pörget ezerrel. Ha meg végre sikerült elaludnom, akkor képtelen faszságokat tudok álmodni, a múltkor például órákon keresztül egy szekrényt szállítottam. Talicskával. Ébredtem már fel ilyen, olyan, sőt, amolyan álomból is. Volt, hogy azt álmodtam, hogy kaptam egy biciklit, és nagyon örültem neki, és amikor felébredtem, rájöttem, hogy nem igaz, és elsírtam magam, pedig kb 21 éves voltam és már rég megkaptam azt a kerékpárt, el is törtem vele a kulcscsontomat, ébredtem erotilus álomból "ehh" kifejezéssel az agyamban, hogy miért nem tudtam még pár másodperccel tovább aludni, sőt, sokkal cifrább álmokból is ébredtem már, de a lázálmok utáni önértékelésem a legdurvább, konkrétan kinyitom a szemem, és legszívesebben kihúznám a szemeimet az üregükből és magammal szembe fordítanám öket, csak azért, hogy szigorúan magamra nézve azt mondhassam, "hülye vagy, bazmeg?".
Szóval betegnek lenni nem jó, de azért néha mégis mókás.
