Rájöttem, hogy a zenészélet más, mint bármi más.
Ehhez persze nem kellett fél deci agyvelő sem, tudom, de én egy bizonyos aspektusára gondoltam a dolognak.
Most nem a komoly zenészéletre gondolok, arra az 5 zenekarra Magyarországon, akik csak a zenélésből élnek, meg a maradék 20-ra, akik ezt próbálják elérni, csak nem megy, hanem arra a kb 50 000 másik zenekarra, ami Magyarországon van, akiknek ez hobbi.
Pont ma volt az, hogy már eleve holt fáradtan érkeztem a próbára, egy születésnapi zabálásból, és mégis igen pengén doboltam, persze eldobáltam a dobverőket rendszeresen, meg kárt tettem magamban (most egy vadonatúj módon, a kisujjamat találtam el háromszor), de úgy alapjában véve igen faszán doboltam.
Most pedig itt ülvést, miután megettem fél kilónyi meggyes joghurtot, eszembe jutott, hogy van-e még olyan hobbi a világon (meg amúgy egyébként is, miért nincs egy tisztességes magyar szó a hobbira? A kedvtelés olyan béna, szóval nincs és kész), amelyet akkor is csinálni kell, ha kurvára nincs hozzá kedved? Két dologra tudtam gondolni, az egyik az állatokkal való foglalkozás, például lovaglás, de az azon a szinten, ahol muszáj mindenképp elmenni, az már vagy elkötelezettség, vagy versenysport, a másik pedig a csapatsport, például bowling, de azoknak 99%-ában is van cserejátékos. A zenekarozás viszont olyan, hogy nem mondhatod azt a koncert napján, hogy "Semmi kedvem nincs fellépni", mert akkor instant szarember leszel, plusz másokkal is kiszúrsz, sőt, esetenként még anyagi felelősséggel is jár. Szóval akkor is, ha nincs kedved, el kell menni próbálni meg koncertezni, különben igen hamar magányos zenészként tengeted az életedet, és a hobbi szarabb lesz, mint valaha volt.
De csak eddig gondoltam át.
