Ma voltam boltban, és egy kiscsajt néztem. Hosszasan, de nem a klasszikus "demegbasznám" módon, mint tavasszal a férfiak 99,9%-a, hiszen körülbelül 12-14 éves lehetett. Ami miatt néztem, az a hamisítatlan gyermeki irigység volt. Megkérdezte az anyját, hogy vehet-e egy pizzás csigát (amellyel én is szemeztem amúgy, mert igen finomnak tűnt), az anyja meg mondta, hogy igen, de a húgai is kapnak belőle. És abban a pillanatban átéreztem a lány helyzetét, hogy már végiggondolta, milyen izgalmas az első harapás, a kinti ropogós részeken, aztán milyen konstans jóság a közepén a gazdagon sajtozott részt enni, és a pizzás csiga koronája a közepe, ahol áztatja a szósz, szinte úszik benne, és anyja szavai hatására megtört ez az idill, és förmedve gondolt bele, hogy a húgai melyik résztől fogják megfosztani. Egy átlagos gyerek ilyenkor szomorúan beletörődik a sorsába, és beteszi a kosárba a választott dolgot, de ez a lány elkezdett könyörögni az anyjának, hogy ne már, meg hadd legyen már csak az övé, a húgainak meg vegyenek még. Azt nem lehet, mondta az anyja, és a vita itt el is dőlt. A lány arcára és testtartására pedig kiült az őszinte bánat, szemeibe a szomorúság. Aztán leszakított egy szatyrot, de valami irdatlan lassúsággal, beletette a pizzás csigát, állt körülbelül 2 és fél percet, majd egy morgásszerű, hallhatatlan ingerszó kiejtése után visszatette a csigát és összeszorított szájjal elment onnan.
És igen, nagyon közel áll ez a lány a szívemhez, mert inkább veszni hagyta a saját részét, minthogy osztoznia kelljen rajta. Nem azt mondom, hogy ez helyes, hanem azt, hogy mélységesen büszke vagyok rá, mert egy ilyen igazságtalanul kikényszerített választási helyzetben is őszinte tudott maradni.
Valószínűleg az járhatott az eszében, ami nekem a hasonló helyzetekben, miszerint "Ha nagy leszek és saját pénzem lesz, annyi pizzás csigát fogok enni, amennyit akarok, és nem adok SENKINEK!"
