Előre elnézést kérek Árposztól, akiről tudom, hogy olvassa a blogot..
A koncert fasza volt.
Nem is az, hogy fasza, nagyon fasza.
Az egyetlen probléma az volt, hogy megint pikolósnak akarok menni.
A faszom kivan azzal, hogy ennyi cuccom van, hogy nem tudom egyedül cipelni, hogy mások jóindulatára vagyok bízva, ami aztán elfogy, én meg idegeskedhetek, hogy megint fent hagytak a színpadon, és felém sem néztek, hogy élek-e még, én meg nem akartam otthagyni abban a mocskos cigányputriban (elnézést kérek minden cigánytól, de most tényleg mindegyiktől, attól is, aki a Csillag börtönben ül, mert 1000 forintért leszúrta a saját nagyanyját, ez csak egy szófordulat, ami még mindig nem képes kifejezni, mennyire egy aljadék szarhalmaz a hely), ami a Total Metal klub, a drága felszerelésem felét, mert ilyen kevés kezem van. Most mit hagyjak fent az emeleten? Mi az, amiért nem kár, ha ellopják? Ha pogózás közben ráugranak, vagy mondjuk csak feldöntik? Nem, bazmeg, még Mr. Big Daddy Bee is úgy találta, hogy az úgy igazságos, hogy én szopjak ott fent, ő pedig, mivel levitte erősítőjét meg a másik kezében valamit, vége is minden felelősségének, elégedetten (vagy elégedetlenül) ül lent, és várja, hogy történjen valami. Aztán végül Árposz jött fel, mondtam is magamban, hogy nem is gondoltam volna, de aztán kiderült, hogy nem kell felizgatnom magam, csak egy doboz cigit hagyott fent valaki. Szóval megint a faszom kivan ezzel a koncertezősdivel, beleverem a faszomat az egészbe, a legközelebbi hangos koncertre annyi dogot viszek, ami elfér a két kezemben, és ha ott nem lesz mondjuk pergő, vagy esetleg duplázó, vagy mondjuk cinek, akkor én kérek elnézést. Drága jó gitárosom közölte, hogy én is pont úgy leszarom, hogy mi van velük. Közben meg az a helyzet, hogy esélyem sincs leszarni, pontosabban időm nincs leszarni, mi van velük, mert mire én végzek a sok ganajjal, már ők szarnak le engem.
Lehet, hogy az lesz, bazmeg, hogy fizetek roadokat, saját pénzen, akik jönnek kocsival, visznek engem meg a cuccomat, én kiszállok, bemegyek, pihenek fél órát, és mire felmegyek a színpadra, minden ott van, és csak le kell ülnöm, és annyi, és a koncert végén meghajlás és egy kényelmes sör mellett kivárom, amíg a cuccaimat bepakolják, és mehetünk. És persze ebből egyenesen az következne, hogy én vagyok a geci, mert nekik nem pakoltak a roadok, nem pedig az, hogy én segítettem magamon, hogy ne őket kelljen megkérnem már megint, hogy azon az 500 méteren ugyan guruljanak már el azzal a szájbabaszott Suzukival, és rakodjuk ki a cuccot a járdára és ugyanazzal a lendülettel mehessen is tovább, nem bazmeg, mert a Suzuki az nem autó, hanem státusz-szimbólum bazmeg, és nemhogy nem lehet vele megállni tilosban 2 percre, de még gondolni sem szabad arra, hogy a köz javára fel legyen használva, nemhogy megkérni, mert az már illetlenség.
Értem én bazmeg, hogy az az egyetlen autó a zenekar közelében, de sírva könyörgöm, a gitáros élettársáé, azé a lányé, aki neki egy elválaszthatatlan része. Ahányszor én autót tudtam szerezni, mindig tele volt pakolva, mindig segített az, akié volt, és sosem szégyelltem megkérdezni, hogy elvinne-e engem ide meg oda. Miért kell nekem szarul érezni magam amiatt, ha zenekari célra kölcsön kéne kérni azt az autót, ami amúgy is megteszi azt az utat?
Tudom, hogy túlzó vagyok, lehet, hogy csak nekem természetes ez, de tényleg az, hogy azért nem tudunk önfeledten együtt zenélni, mert a másik hisztijét kell ápolgatni folyton, hogy nehogy megkérdezzük, mert ő megsértődik/kiakad és hazamegy, a másik meg nem képes normálisan játszani a hangszerén, bár tudna, a harmadik mindig elégedetlenkedik (ez én vagyok), a negyedik mindig elégedetlenkedik, de még hisztis is, meg semmi sem elég jó neki, az ötödik meg igazán megtanulhatott volna énekelni ennyi év alatt bazmeg, az is olyan, mint Pistabá, aki vagy 15 éve gitározik, és kurvára nem megy neki, de édes faszom, ha egy órát énekelgetne otthon vagy dúdolgatna hugyozás közben, akkor ki tudna tartani egy kibaszott hangot talán, és nem gebedne bele a legdurvább Autotune is, hogy kitalálja, mi a faszt akart ott csinálni.
És nem az amatőr zenéléssel van tele a faszom, hanem kurvára utálok a profizmus innenső határán állni, amikor a zenekar legalább 3 tagjában megvan a potenciál, hogy világszintű produkciót nyújtson.
A büdös kurva istenit most már a világnak! És miért kell azzal szembesülnöm, hogy alá vagyok ásva, és egy szőke halálmadár passzív-agresszíve fenyegetőleg számon kéri rajtam azt a 10 000 ft-ot, amit azért nem kapott meg, mert nem kaptunk érte semmit, sem pedig a másik két tízezresért, amit viszont megkapott.
Ja, és a koncert után hazafelé négyfelé fagytam, háromszor. Be kellett mennem az éjjel-nappaliba melegedni, különben nem értem volna haza, a hátamra fagyott izzadság miatt.
Különben pedig most már azt is tudom, mitől szomorúak az emós gyerekek. Csak azért, mert mindenki szomorúnak nézi őket. Én is szomorú vagyok, mert mindenki azt veszi le, hogy szomorú vagyok. Pedig nem. Én alapvetően vidám vagyok. Csak dühös.
