Annak dacára, hogy egy állta vagyok, közben ember is vagyok, kidomborítom hát az érzelmeimet. Természetesen nem a nyáladzós részek következnek, hanem a sima emberi érzések.
Ez az első eset az életemben, hogy felmondási időmet töltöm. Különösképpen furcsa az, hogy a főnökeimet már hazaküldték a tulajdonosok, és gazdátlan marhákként kóborolunk bent az irodában. Csak egy maroknyi kompozitor-csapat van bent már, ők viszont teljesen szét vannak esve. Van közülük olyan, aki estére pont egy héttel lesz megcsúszva. Az én feladatom pedig az, hogy basztassam a leadjüket azzal, hogy basztassa őket. Elég hálátlan feladat, nem beszélve arról, hogy mélységesen megértem őket, én is állást keresek, meg ilyenek, de nekem eleve szakaszos a melóm, nekik viszont folyamatosan melózniuk kéne, hogy kész legyenek. nem lesznek. És emiatt valószínűleg nem lesznek kifizetve, csak ezt nem fogják fel. Nagyobb szopás az, ha emiatt engem sem fizetnek ki, mondván hogy lám rosszul koordináltam. Ugyanakkor én is érzem ezt a borzalmas nyűgöt, fáradtságot, hogy itt ülök, egy olyan helyen, ami már nincsen is, kicsit olyan, mintha a nőnek azt mondanák, hogy "Nem akarok tovább járni veled, mert kövér vagy. De azért ugye leszopsz még így utoljára?"
Szóval szopjuk az angol faszt, a beígért nercbunda reményében, még így búcsúzóul, és néha a faszom van ki azzal, hogy itt vagyok, de a pénz az pénz, nem lófasz, és kell, főleg most, nagyon, bár most láthatólag nem sok dolgom van, csak reggel meg este, nap közben akár aludhatnék is, de nem teszem, mert azzal még jobban kiakasztanám a népet, akik egyébként is zombiként ténferegnek.
Ja, amúgy a borzalmas skótkodásban ma jutottam el odáig, hogy kb 100 forint KP-m van, és így végre elérkeztünk a blogom címadó dalához.
Hát így.
