Éjszakás vagyok, nem történik velem semmi, azért nem írok.
Tegnap éjszaka viszont gyönyörűen esett a hó, és az év legszebb éjszakáját töltöttem a lámpafényben hulló pelyhek között, még angyalkát is csináltunk, meg minden.
Viszont nincs is annál jobb, mint amikor az ember reggel hazaér, a legdurvább hasmenéssel, "végre" felkiáltással fél kézzel nekitámaszkodik az ajtónak, aztán a másik kezével rádöbben, hogy nincs meg a kulcsa. Ilyenkor az ember reménykdik benne, hogy ott van az valahol a bélésben, vagy esetleg a másik zsebben, de nem.
Vissza kellett mennem a Kodály köröndre és hisztérikus hangulatban ízekre szednem azt a szerencsétlen hóangyalt, elképedt felnőttek és síró gyerekek között, hogy bejussak a lakásomba.
Nem kívánom senkinek az érzést.
