A blognak, mint olyannak, az a hátránya, ami az előnye, vagyis hogy olvassák. Aztán persze megsértődnek rajta, vagy legalábbis érintve érzik magukat, vagy csak felháborodnak. Ha én ezzel komolyan foglalkoznék, akkor aztán tényleg olyan lenne a blogom, hogy "Felkeltem, dolgozni mentem, hazajöttem, próba volt, lefeküdtem." Vagy még a próbás részt is le kéne húznom.
Blogot felemlegetni éppoly helytelen, tilos és értelmetlen, mint párkapcsolati vitában két hétnél korábbi dolgokat felhozni. Nem történtek meg, és kész :D
Amúgy is, akinek nem tetszik, amit írok, az ne olvassa, úgyis magamnak írom elsősorban. Meg persze azért, hogy néha egy-egy ember odajöjjön, hogy "kurva jó a blogod, könyvet kéne írnod", amit persze többször megpróbáltam már, de valahogy mindig novella lett belőle.
A tanulság pedig: olyan vagyok, mint a nyugdíjasok, úgy gondolom, hogy a mai fiatalság egy szarszemét, nem tudnak helyesen írni, tiszteletlenek, beszélni sem tudnak, satöbbi. Ma reggel viszont láttam az ellentétét, és győztem nem felröhögni.
A HÉV-en (na, ezt vajon hogy kell írni?) utaztamban beszélgetett egymással egy 7 éves kislány és az anyja. A klasszikus "nem akarok iskolába menni" témakört taglalták, de a klasszikus "Nem akarok iskolába menniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii-hü-hü-hööööööö-hüpp *szipp*" mondat helyett a következő hangzott el: "De anya, nem kívánhatod, hogy oda menjek, a tegnapi nap is egy rémálom volt számomra."
Hát nem édes? :D
