Cseten jött a kijelentés:
(crash23) te muszáj könyvet irnod
Mondtam is neki, hogy próbáltam, nem ment. Úgyhogy novellákat írtam, az ment.
Erre megkérdezte, hogy milyen stílusban. Mondtam is neki, hogy szerintem az "összehordott baromságok" kategóriába tartozik.
De erre kérdezte, hogy "és úgy mégis?"
És kifejtettem neki, amit most is fogok:
Az írás olyan, hogy én leülök, és elkezdek írni, és az írás, mint köztudott, megmarad.
Leginkább vonaton szerettem írni. Olyankor csak jött a baromság, én meg írtam, írtam, írtam.
Néha 2 lap mindkét oldala megtelt írással. A vonaton.
Aztán hazajöttem, kicsaptam a cuccot az asztalra, és az egészet bemásoltam Wordbe, ami nagyobb meló volt, mint megírni, mert a sorok ugrálnak, az íráskép pocsék, mivel a vonaton írtam.
És általában jókat írtam.
Kérdezheti az olvasó, teljes joggal, hogy mi ez a múlt idő. Hát, ez azt jelenti, hogy régóta nem írtam novellát, pontosabban nem tudom, mikor írtam utoljára novellát. De hogy minimum pár hónapja, az biztos.
Szóval a való élet.
Meg a virtuális.
A való élettel az a baj, hogy minden ami megtörténik velünk, valóban megtörténik velünk, és ilyen ocsmány ok-okozati dolgok alakulnak ki. Vegyünk egy egyszerű példát.
Belelépünk egy 30 centi mély tócsába. Vizes lesz tőle a lábbelink. Gyakran belülről is.
Ugyanez, vagyis pontosabban teljesen más dolog a virtuális világban (és hadd hozzak erre egy teljességgel szemléletes példát):
István ment az úton, és szerencsére pont nem lépett bele a 30 centi mély tócsába.
A lényeg pont nem látszik, és pontosan ez az, amiért a mondat előtt és mögött is szöveg van, hogy úgymond megmagyarázzam a dolgot. Ez az István kezdetű mondat most vidám, könnyed, optimista és pozitív hangvételű. És csepet sem látszik rajta, hogy előtte azt írtam oda, hogy István végül hasra esik és nyakát szegi, mert azután fogtam a Backspace-billentyűt, és betűről betüre visszatöröltem egészen az "István"-ig a mondatot.
Érthető, nem?
Tehát 1-0 a virtuális világ javára.
Van viszont egy komoly előnye a való világnak, mégpedig az, hogy csak az ott elkövetett tettek képesek elősegíteni az életet. Tehát az ember hiába eszik, iszik a virtualitásban, szép lassan éhen hal a valódi életben.
Tehát most 1-1 az állás.
Ezt még lehetne sokáig boncolgatni, de a végén úgyis az jön ki, hogy a virtuális világ szebb és jobb, de a valódi világ mégis fontosabb, precízebb, és (bármennyire is elcsépelt is ez) sokkal jobb a grafikája.
A nagy hibát akkor vétjük, amikor a virtualitást elkezdjük "virtuális valóság"-ként emlegetni. Elsősorban azért, mert ez egy önellentmondás, épp azért, mert ami virtuális, az nem valódi.
A még nagyobb hibát az követi el, akinek elkezd összemosódni a két világ. És gyakran megtörténik. Sokan képesek olyan dolgokon idegeskedni, melyek nem is történtek meg. Tipikus példája ennek az, amit életem egyetlen LAN-partyján (egy helyen sok gépet összekötünk és egymást lőjük blőd játékokban) láttam. Az egyik srác szétverte az asztalon a méregdrága egerét, és közben azt ordibálta, hogy "Nem igaz, mindig fejbe lőnek, a rohadt életbe!" (És most a csúnya szavakat kiszedtem illetve behelyettesítettem, a kellemesebb olvashatóság kedvéért.) Tiszta sor, hogy valójában az embert csak egyszer, max kétszer tudják életében fejbelőni, de már az első után sem valószínű, hogy feláll, az pedig teljesen biztos, hogy nem fogja az egerét az asztalhoz csapkodni mérgében. Tehát ami valójában történt: gyakorlatilag mozdulatlanul ült, miközben egy négyszögletes képernyőn másodpercenként kb 80 kép villant a szeme elé, majd pedig dühöngeni kezdett. Lehet, hogy már írtam valahol, de igaz: ez még akár 50 éve is az elmebetegség csalhatatlan jele volt, tehát két lehetőség van. Vagy a világ változott nagyon nagyot, vagy tele vagyunk szabadon futkosó elmebetegekkel. Természetesen a világ változott, de azért jó belegondolni.
És bár azt várnánk, hogy a két világ problémái a szokásos kölcsönhatással lenne megoldhatóak, vagyis hogy a két világra gyakorolt hatás ellentétes, mégsem ez a helyzet. A megoldás ugyanaz.
Egyik világot sem szabad túlságosan komolyan venni.
